Végre egy aranyos Disney-Pixar animációs film – kiáltottam fel, amikor először láttam a moziban a Zootropolis bemutatóját, amely leginkább azért vált vonzóvá számomra, mert még 2005-ben a mű mögött álló Disney Animation Studios képes volt arra, hogy letegyenek az asztalra egy Oscar-díjat ancimációt a Hős6os képében. Ennek megfelelően nem is volt kérdéses, hogy várjuk-e a Disney sorban 55. egész estés animációs filmjét, sokkal inkább az, hogy vajon képesek lesznek-e felülmúlni az alkotók az első rész sikerét. Ami rögtön feltűnt, hogy a Disney érezhetően mindent elkövetett annak érdekében, hogy tartsa a lépést a korral, hiszen mind a sztori, mind a narratíva, mind a mondanivaló tekintetében kellemesen modern és mai élmények várnak ránk, hovatovább a stúdió még magát Shakirát is leszerződtette annak érdekében, hogy elkészítsen egy dalt a produkció számára, amely a jól ismert klisét igyekszik felvonultatni: emberi tulajdonságokkal felvértezett állatokat egy különleges állatvilágban. Lesz itt tehát nyuszi, róka, lajhár, oroszlán és kvázi mindenféle egyéb kisállat, és bár lesznek viccesebb, illetve kevésbé viccesebb fajok is, és a színvonal talán a lajhárok irányába dönti a mérleg nyelvét, ellenben az összhang így is kellemes marad.

 

A Zootropolis – Állati nagy balhé főszereplője Judy Hopps, egy igazán különc kis nyuszilány, aki farmer szüleinek ellentmondva nem éppen a mezőgazdaságban képzeli el a jövőjét, éppen ellenkezőleg: inkább a nagyvárosba vágyik, de nem a siker, a pénz, a pompa vagy a csillogás miatt, hanem azért, hogy rendőr lehessen. Ezért pedig képes lázadni és áthágni a szabályokat, ennek megfelelően mindent hátrahagy annak érdekében, hogy eljuthasson Zootropolisba, ahol rögtön csatlakozik is a helyi rendőri erők kötelékéhez. Amint azonban a nyuszikának rá kell jönnie, a metropoliszt különféle méretű, fajú és habitusú állatfajok lakják, és nem mindenki jó szándékú, ennek megfelelően semmi sem fenékig tejfel, méghozzá olyannyira nem, hogy még az is megfordul a fejében, talán pályát tévesztett. Dolgát nehezíti, hogy főnöke, avagy Bogo bölény egyáltalán nem foglalkozik az ifjonc rendőrrel, inkább mellé állít egy másik sorscsapást, Nick Wilde-ot, a ravaszdi rókanyomozót, aki rögtön be is dobja a mély vízbe a lányt. Nick és Judy ugyanis egy rejtélyes eltűnéseket felgöngyölítő ügyben kénytelen együtt dolgozni, és bár alapesetben ősi ellenfeleknek számítanak, a közös munka során mégis kezdenek megbarátkozni egymással. A városban lakó többi állatról azonban ilyesmit már nem lehetne elmondani, méghozzá olyannyira nem, hogy a növényevők és a ragadozók között egyre komolyabb ellentétek kezdenek kibontakozni, a helyzet pedig lassacskán már túllépi a rendőrség hatáskörét is. A sztorihoz természetesen hozzátartozik még a Zootropolis címének magyarázata is. A filmben látható állati nagyváros természet ugyanis határozottan egy utópisztikus és idilli állapotot jelent – erre utal a Zootopia, avagy az eredeti cím is –, hiszen a készítők elgondolása szerint a műben a jog szerint minden egyes állat egyenlő, az egykori ösztönöket elnyomva, azokon felkerekedve ugyanis a ragadozók és a növényevők képesek békésen megélni egymás mellett. A főszereplő Judy naiv kis szemecskéin keresztül természetesen elsőre mi is csak szkeptikusan fogjuk szemlélni ezt a látszólag hibátlan világot, amely egyfajta modern paradicsom látképét vetíti elénk. Miközben azonban Judy egyre jobban beleveti magát az alvilágba, rájövünk arra, hogy a Zootropolis – Állati nagy balhé városkáját valójában előítéletek és bűnözők, sőt komplett maffiózó családok mozgatják, az egyenlőség látszólagos álarca mögött pedig hatalmas feszültségek húzódnak meg. Ez persze tökéletes görbe tükör mai társadalmunknak, az emberi közösségeknek is, hiszen nyilvánvaló, hogy az egész világon folyamatos a látszatbéke, folyamatos a rasszok elfogadása vagy az emberek egyenlősége, miközben ez az egész csak a felszínen működik, valójában azonban a liberális eszmék elvakult követőit leszámítva senki sem hiszi el igazán, hogy ez a multikulturalizmus és a békés együttélés valójában működhet.

 

Pontosan ezt a problémát vázolja fel nekünk a Zootropolis is, amely a Disney műveire jellemző animációs klisékre igyekszik építkezni, de azokat olyan kellemesen és dinamikusan használva, hogy a bájos humorral karöltve kellemes összhatás vár ránk. A film rögtön már az elején képes megvenni minket kilóra vidám, pörgös és élvezetes kezdésével, hogy aztán a hangvétel fokozatosan és folyamatosan eltolódjon, és nyilvánvalóvá váljon előttünk, hogy a Disney célja az volt, hogy egy komplex családi mozit alkossanak a nagyközönség számára. Magyarul tehát a főszerepet ismét bájos, humoros és ártatlan karakterek kapták, amelyek a gyermekek számára befogadhatók, szerethetők, de a felnőtteket is szórakoztatják. Nagy kár, hogy a mű dinamikus kezdését az alkotók nem tudták megtartani a mű második felére is, amely ennek megfelelően inkább kellemetlen, mint kellemes összhatást kelt.

 

Persze azért a játékidő múlásával komolyodó narratíva kapcsán megfontolandó, hogy a filmet 6 éven aluli gyermekkel is megnézetjük-e, hiszen kell azért egy bizonyos érettség ahhoz, hogy megérthessük a sztori lényegét. Habár a helyzet nem kifejezetten problémás, a Disney azért ezúttal egy kicsit mégis a két szék között a pad alá esett, hiszen a tanmese jelleg előtérbe kerülésével egy kicsit háttérbe került a felhőtlen és laza hangulat, ami hozzásegítette korábbi műveiket a kellemes kikapcsolódáshoz. Éppen emiatt bár a felnőttek biztosan kedvelni fogják, a gyerekek azonban a második félidőben egyre többet fészkelődtek, beszélgettek és zörögtek a popcornos zacskókkal, ami arra enged következtetni, hogy a produkció egy kicsit érdektelenné válik, de azért még így sem olyan vészes a helyzet, mint néhány korábbi futószalagos Pixar animációs filmnél.

 

Megosztás a facebookon