Zootropolis - Állati nagy balhé

Végre egy aranyos Disney-Pixar animációs film – kiáltottam fel, amikor először láttam a moziban a Zootropolis bemutatóját, amely leginkább azért vált vonzóvá számomra, mert még 2005-ben a mű mögött álló Disney Animation Studios képes volt arra, hogy letegyenek az asztalra egy Oscar-díjat ancimációt a Hős6os képében. Ennek megfelelően nem is volt kérdéses, hogy várjuk-e a Disney sorban 55. egész estés animációs filmjét, sokkal inkább az, hogy vajon képesek lesznek-e felülmúlni az alkotók az első rész sikerét. Ami rögtön feltűnt, hogy a Disney érezhetően mindent elkövetett annak érdekében, hogy tartsa a lépést a korral, hiszen mind a sztori, mind a narratíva, mind a mondanivaló tekintetében kellemesen modern és mai élmények várnak ránk, hovatovább a stúdió még magát Shakirát is leszerződtette annak érdekében, hogy elkészítsen egy dalt a produkció számára, amely a jól ismert klisét igyekszik felvonultatni: emberi tulajdonságokkal felvértezett állatokat egy különleges állatvilágban. Lesz itt tehát nyuszi, róka, lajhár, oroszlán és kvázi mindenféle egyéb kisállat, és bár lesznek viccesebb, illetve kevésbé viccesebb fajok is, és a színvonal talán a lajhárok irányába dönti a mérleg nyelvét, ellenben az összhang így is kellemes marad.

 

A Zootropolis – Állati nagy balhé főszereplője Judy Hopps, egy igazán különc kis nyuszilány, aki farmer szüleinek ellentmondva nem éppen a mezőgazdaságban képzeli el a jövőjét, éppen ellenkezőleg: inkább a nagyvárosba vágyik, de nem a siker, a pénz, a pompa vagy a csillogás miatt, hanem azért, hogy rendőr lehessen. Ezért pedig képes lázadni és áthágni a szabályokat, ennek megfelelően mindent hátrahagy annak érdekében, hogy eljuthasson Zootropolisba, ahol rögtön csatlakozik is a helyi rendőri erők kötelékéhez. Amint azonban a nyuszikának rá kell jönnie, a metropoliszt különféle méretű, fajú és habitusú állatfajok lakják, és nem mindenki jó szándékú, ennek megfelelően semmi sem fenékig tejfel, méghozzá olyannyira nem, hogy még az is megfordul a fejében, talán pályát tévesztett. Dolgát nehezíti, hogy főnöke, avagy Bogo bölény egyáltalán nem foglalkozik az ifjonc rendőrrel, inkább mellé állít egy másik sorscsapást, Nick Wilde-ot, a ravaszdi rókanyomozót, aki rögtön be is dobja a mély vízbe a lányt. Nick és Judy ugyanis egy rejtélyes eltűnéseket felgöngyölítő ügyben kénytelen együtt dolgozni, és bár alapesetben ősi ellenfeleknek számítanak, a közös munka során mégis kezdenek megbarátkozni egymással. A városban lakó többi állatról azonban ilyesmit már nem lehetne elmondani, méghozzá olyannyira nem, hogy a növényevők és a ragadozók között egyre komolyabb ellentétek kezdenek kibontakozni, a helyzet pedig lassacskán már túllépi a rendőrség hatáskörét is. A sztorihoz természetesen hozzátartozik még a Zootropolis címének magyarázata is. A filmben látható állati nagyváros természet ugyanis határozottan egy utópisztikus és idilli állapotot jelent – erre utal a Zootopia, avagy az eredeti cím is –, hiszen a készítők elgondolása szerint a műben a jog szerint minden egyes állat egyenlő, az egykori ösztönöket elnyomva, azokon felkerekedve ugyanis a ragadozók és a növényevők képesek békésen megélni egymás mellett. A főszereplő Judy naiv kis szemecskéin keresztül természetesen elsőre mi is csak szkeptikusan fogjuk szemlélni ezt a látszólag hibátlan világot, amely egyfajta modern paradicsom látképét vetíti elénk. Miközben azonban Judy egyre jobban beleveti magát az alvilágba, rájövünk arra, hogy a Zootropolis – Állati nagy balhé városkáját valójában előítéletek és bűnözők, sőt komplett maffiózó családok mozgatják, az egyenlőség látszólagos álarca mögött pedig hatalmas feszültségek húzódnak meg. Ez persze tökéletes görbe tükör mai társadalmunknak, az emberi közösségeknek is, hiszen nyilvánvaló, hogy az egész világon folyamatos a látszatbéke, folyamatos a rasszok elfogadása vagy az emberek egyenlősége, miközben ez az egész csak a felszínen működik, valójában azonban a liberális eszmék elvakult követőit leszámítva senki sem hiszi el igazán, hogy ez a multikulturalizmus és a békés együttélés valójában működhet.

 

Pontosan ezt a problémát vázolja fel nekünk a Zootropolis is, amely a Disney műveire jellemző animációs klisékre igyekszik építkezni, de azokat olyan kellemesen és dinamikusan használva, hogy a bájos humorral karöltve kellemes összhatás vár ránk. A film rögtön már az elején képes megvenni minket kilóra vidám, pörgös és élvezetes kezdésével, hogy aztán a hangvétel fokozatosan és folyamatosan eltolódjon, és nyilvánvalóvá váljon előttünk, hogy a Disney célja az volt, hogy egy komplex családi mozit alkossanak a nagyközönség számára. Magyarul tehát a főszerepet ismét bájos, humoros és ártatlan karakterek kapták, amelyek a gyermekek számára befogadhatók, szerethetők, de a felnőtteket is szórakoztatják. Nagy kár, hogy a mű dinamikus kezdését az alkotók nem tudták megtartani a mű második felére is, amely ennek megfelelően inkább kellemetlen, mint kellemes összhatást kelt.

 

Persze azért a játékidő múlásával komolyodó narratíva kapcsán megfontolandó, hogy a filmet 6 éven aluli gyermekkel is megnézetjük-e, hiszen kell azért egy bizonyos érettség ahhoz, hogy megérthessük a sztori lényegét. Habár a helyzet nem kifejezetten problémás, a Disney azért ezúttal egy kicsit mégis a két szék között a pad alá esett, hiszen a tanmese jelleg előtérbe kerülésével egy kicsit háttérbe került a felhőtlen és laza hangulat, ami hozzásegítette korábbi műveiket a kellemes kikapcsolódáshoz. Éppen emiatt bár a felnőttek biztosan kedvelni fogják, a gyerekek azonban a második félidőben egyre többet fészkelődtek, beszélgettek és zörögtek a popcornos zacskókkal, ami arra enged következtetni, hogy a produkció egy kicsit érdektelenné válik, de azért még így sem olyan vészes a helyzet, mint néhány korábbi futószalagos Pixar animációs filmnél.

 

Szenilla nyomában

A Pixar Animation Studios csapata 2003-ban több nagyszerű mozifilmet is alkotott, de mindközül az egyik legsikeresebb határozottan az Oscar-díjat is bezsebelt Némó nyomában lett, amely egy igazán hamisítatlan családi mozinak tekinthető mind a mai napig. Ez nem véletlen, hiszen kicsik és nagyok egyaránt imádták, egyaránt szerették, lévén dugig volt bájos karakterekkel, miközben egy igazán szívhez szóló narratíva is várt benne az emberekre, így bárki, aki akkoriban, vagy élete során bármikor látta, az bizonyára jó emlékekkel gondol vissza rá. Az animációs film a 2012-es történt 3D-s újrakiadása is elképesztően nagy sikernek bizonyult, hiszen a készítők nem csak újabb dollárokat szerettek volna lehúzni vele a moziba járó közönségről, hanem valóban egy olyan 3D-s megjelenítést alkalmaztak, olyan megjelenési formákat és egyebeket, amelyek révén a moziélmény valóban egy újabb szintre tudott lépni általa, így kiegészülve a klasszikus, illetve szerethető történettel, várható volt, hogy újra termel egy nagy vagon pénzt a készítők számára. Általában minden filmre, ezáltal a Disney és a Pixar műveire is igaz, hogy a folytatások rendre gyengébbek az eredetinél. Habár sok esetben ez csak hajszálnyi különbséget jelent, ellenben a különbség akkor is megfigyelhető. Ez sajnos a Pixar esetében is megfigyelhető folyamat, noha a csapat esetében kijelenthető, hogy mindig igyekeznek a legjobbra törekedni mind a történet, mind a mesélés, mind a narráció, mind pedig az animáció tekintetében, ezáltal amihez ők folytatást készítettek, azok rendre csak hangyányival maradtak el a nagy elődtől, vagy ugyanazt a minőséget tudták hozni. Éppen ezért nagy reményeket fűztünk hozzájuk, amikor kiderült, hogy folytatódik a Némó nyomában, és úgy tűnik, hogy a folytatás minőségében jogosan reménykedtünk, hiszen kimagasló kvalitást kaptunk, noha a Szenilla nyomában teljesen más lett mint a nagy előd, éppen ezért nem szabad a két produkciót összevetni egymással, olyannyira nem, hogy bár a színvonal hasonló, a két cím azonban eredendően más.

 

A Szenilla nyomában az első részből jól megismert, enyhén feledékeny doktorhal eredettörténetét állítja a középpontba, amely rögtön a Némó nyomában eseményei után veszi fel a történet fonalát, és egészen a konklúzióig húzza azt. A filmben természetesen viszontláthatjuk kedvenc bohóchalunkat, sőt apukája, Pizsi is óriási szerepet kap a műben, de ezúttal nem a kettejük kapcsolata jelenti majd a cselekmény savát és borsát, sokkal inkább Szenilla otthonkeresése, családja, jelleme és úgy általánosságban a története. Miközben Szenilla régi emlékei visszatérőben vannak – természetesen csak fokozatosan, apránként – az egykoron Némó nyomában kutakodó Pizsihez hasonlóan azonban ő is egy óriási utat jár be annak érdekében, hogy fényt deríthessen származására, illetve szülei titkára, miközben természetesen rengeteg változatos kalandon megy keresztül. A kalandok mellett persze rengeteg új barátra is szert tesz, akik segítenek számára a merész küldetésben, így ott lesz mellette Sors, a vagány cetcápa, illetve Béni, a beluga, de kettejük mellett talán Hank, a korántsem hétköznapi polip jelenti hősnőnk számára a legnagyobb segítséget egyfajta útikalauzként.

 

A Szenilla nyomában kapcsán a legnagyobb pozitívumot alighanem az animációhoz köthetjük, hiszen olyan elsőrangúra sikerült mind a szereplők, mind a tengeri vagy a szárazföldi díszletek tekintetében, hogy az a leginkább aprólékos és válogatottan színes megvalósítás mellett valami egészen hihetetlennek tekinthető. Külön pluszt érdemel, hogy a magyar kiadás kapcsán a hazai forgalmazó figyelmet fordított arra, hogy a filmben az egyes tárgyakon vagy éppen az épületeken látható feliratokat teljes egészében magyarították, ezáltal nem az angol szöveget feliratozták alá, hanem a Pixar egy részlegét külön felkérték abból a célból, hogy átrajzolják a kérdéses részeket. Szintén zseniálisra sikerült mindemellett a szinkron is, ami már a Némó nyomában esetében is igencsak hatásos volt, de most a magyar szinkronszínészek egyszerűen mindegyike káprázatosat alakít, ezáltal kis túlzással lubickolnak a szerepükben, ízesen, a jellemhez illő módon személyesítik meg az egyes szereplőket. Maga a látvány egyébiránt kis túlzással fotórealisztikus, és kiemelkedően bájos, noha néhány helyen természetesen egy kicsikét túl lett butítva, miközben a humor mellett a legjelentősebb pozitívum talán az a tény, hogy a filmet dugig pakolták szívvel és lélekkel. Igaz és tény is egyben, hogy a történet egy kicsit önismétlő lett, nem igazán tud elegendő újdonsággal szolgálni ahhoz, hogy kellemesen szórakoztató legyen, de azért panaszra így sem lehet okunk, pláne azért sem, mert közben Szenilla feledékenysége nem válik közhelyessé, a karakter ugyanis képes folyamatos és kellemes jellemfejlődést felvonultatni a cselekmény alatt.

 

Persze érdemes azért kritikusi szemmel is megfigyelni a művet, így kijelenthető, hogy a narratíva színvonala egy kicsikét csökkent, és a hangulat sokkal gyermetegebb lett, mint az első résznél volt. Ez észrevehető a drasztikus fordulatok számánál is, amelyek mértéke jelentősen megnövekedett, ami inkább a kisebb gyermekek, és a gyermeklelkületű felnőttek számára lesz lenyűgöző. A Némó nyomában ugyanis korábban volt, hogy a rózsaszín ködből kitekintve ijesztő és komor is volt egyben, ami utódjára már nem igazán jellemző, hiszen inkább a cukiságra és a komolytalan gegekre koncentrál. Ennek az oka talán az volt, hogy még családközpontúbbá tegyék a végeredmény, hogy még inkább élvezhetővé tegyék azt a nézők számára, ami így már nem csak egy szűk célcsoport számára ajánlható nyugodt szívvel, hanem bárkinek. A Szenilla nyomábant érezhetően a rajongók jobban akarták, mint a készítők, azonban egyáltalán nem panaszkodhatunk, hiszen egy kellemes, szórakoztató és igényes animációs film született, ami kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlott.

Virsliparti

A Virsliparti bár első ránézésre azt a látszatot kelti, hogy egy kisgyermekek számára készült, jól fogyasztható családi moziról van szó, azonban ez egyáltalán nem így van, olyannyira nem, hogy azon ritka animációs filmek közé sorolható a Pixar táborából, amely kifejezetten felnőttek számára készült el. Sőt mi több, az MPAA történetének első R-besorolással rendelkező animációs filmjéről beszélünk! A mű ugyanis a gyerekek számára abszolút tabunak számító témákat boncolgat, így drogokat és szexualitást, miközben Seth Rogen (Ananász expressz, Itt a vége, Rossz szomszédság 1-2.) gondoskodott arról, hogy ismét egy olyan vígjáték szülessen, amely dugig van tömve trágárságokkal, méghozzá messze nem visszafogott, vagy éppen cenzúrázatlan formában. Persze azért ennek ellenére se írjuk le rögtön a filmet, olyannyira nem, hogy a Virsliparti egy meglehetősen abszurdnak tekinthető, ellenben kreatív alapötletet vonultat fel, amely Rogen és állandó ivócimborája, Even Goldberg legjobb ötleteit vonultatja fel egy meglepően bugyuta alapkoncepció mentén. Ennek a lényege röviden és tömören nem más, minthogy az emberek által a boltokban megvásárolható ételek, italok és egyéb fogyasztási cikkek ugyanolyan érző, gondolkozó, mi több beszélő lények, mint amilyen mi vagyunk. A sztori főszereplője Frank, a szexuálisan erősen túlfűtött virsli, és társai, avagy név szerint Brenda, a szexi hot-dog kifli, valamint Sammy, a szidó sütemény, illetve az arab származású Karim, akik abban a tévhitben élik mindennapjaikat, hogy amint kikerülnek a boltból, akkor egyfajta kiválasztottak lesznek, és életük végéig az Istenek kényeztetik majd őket. Amikor azonban Tüzes Víz, az üveges likőr arról tájékoztatja Franket, hogy az embereknél legfeljebb csak halál és gyors felszeletelés vár rájuk, a virsli azonnal megpróbálja figyelmeztetni társait a rájuk leselkedő ismeretlen veszélyekre. Az ételek többsége azonban meglepően görcsösen ragaszkodik a hitéhez, és nagyon nehéz meggyőzni őket.

A Virsliparti határozottan a Disney és a Pixar manapság futószalagon gyártott és egyben igencsak divatos animációs filmjeinek egyfajta fricskája, amely szembemegy mindazzal, amivel csak lehetséges, méghozzá az eddig megszokottakkal ellentétben nemcsak rendkívül eltérő, hanem annál lényegesen szabadabb szájú nyelvezettel a középpontban. A sztoriban ennek is köszönhetően felbukkan néhány meglepően aktuális probléma, ami alaposabban boncolgatásra kerül, hovatovább a produkció egy egészen határozott üzenettel is rendelkezik, ami nagyjából a szokásos és már halálosan unalmas, nem mellesleg egyre többször zsákutcába szoruló politikailag korrekt dumát próbálja meg lenyomni a torkunkon azáltal, hogy üzenetként azt a hányingerkeltő gondolatot ömleszti ránk, hogy próbáljunk meg békében élni egymás mellett, és koncentráljunk a közös problémák megoldására. Nem mintha ez eddig sikerrel járt volna valaha is az emberiség történetében, és természetesen a Virslipartiban sem számíthatunk ettől átütő sikerre, sőt mi több, ezúttal maga a tárgyalásmód is meglepően felszínes lesz, az alkotók ugyanis nem akartak mélyebb tartalmat beépíteni a műbe, ezáltal alárendelték az egészet a helyzetkomikumnak, valamint a humorbombák adagolásának, miközben meg sem próbáltak egyensúlyra törekedni közben. A humor tekintetében egyébiránt meglepően felemás kép született! Vannak kifejezetten hatásos, nagyszerűen eltalált viccek, amelyek ötletesek és szellemesek is egyben, de a gegek jelentős többsége sajnos kimerül a tinédzserkorú gyermekekre, főként fiúkra jellemző, általában övön aluli, szexuálisan túlfűzött poénokban. Persze miért is lennénk ettől meglepődve, hiszen a rendezői székben az a Seth Rogen ül, akinek minden egyes műve erről szólt korábban, ezáltal a cselekmény tele van egy halom olyan öncélú, szexuális és humoros – vagy legalábbis annak beállított – tartalmú momentummal, miközben a végeredmény ezúttal is átmegy egy egészen határozott és zabolázatlan ökörködésbe. 

Ami nagyon komoly probléma a Virsliparti kapcsán, hogy sehol nem tüntetik fel, hogy ez bizony nem gyerekeknek szól! Hiába van kint a korbesorolás, a legtöbb szülő nyilván magasról letojja ezt, és megrökönyödve hőbörög majd a film után, hogy miféle szennyet kellett végignéznie a gyermekének. Mindez pedig teljesen jogos felvetés, hiszen a mű konkrétan a folyamatos csúnya kifejezések és az állandó szexuális tartalom mellett például propagálja a drogokat, amit ideje lenne már a felnőtteknek szánt mozikban is betiltani, nemcsak a rajzfilmekben. Ennek a túlzott liberális hozzáállásnak ugyanis meglesz majd a maga böjtje, és bár nyilván nem a Virsliparti lesz az, amelyeik elindítja a romlás útján a mai fiatalságot, de határozottan hozzátesz valamit ehhez, mert nem és nincs rendben az, hogy egy animációs filmben, vagy bármilyen filmben nyíltan kiállunk a szexuális aberrációk, a viselkedésproblémák vagy a drogozás mellett.

A Virsliparti kapcsán fontos kiemelni persze, hogy vannak emberek, akiknek ez a típusú humor bejön, és vannak, akiknek a hátukon feláll tőle a szőr, hiszen intellektuális humort és valóban vicces áthallásokat itt bizony keresve sem találhatunk. Nem véletlen, hogy a legtöbb animációs filmhez mérten a Pixar legújabb alkotása az IMDb-n alig 60 százalékon áll, ellenben az efféle művektől megszokott 80-90 százalékkal, hiszen a kritikák és a vélemények rendkívül megosztók annak függvényében, hogy kinek és milyen az ízlése vagy a humorérzéke, esetleg az érzékenysége a megnevezett témák kapcsán. Mindenesetre itthon valamiért meglepően népszerű a Virsliparti – legalábbis meglepően sokan fizettek be rá a mozikban –, azonban nagy szégyen volt látni, amikor a mozik előtt tömött sorokban családos emberek gyerekekkel, gyakran egészen apró, óvodáskorú csöppségekkel álltak sorba rá.